A kerék forog. Egyszer fent, egyszer lent. Sokszor voltam lent és sokszor voltam fent. Sokszor hittem el azt, hogy most jó. Hogy egyensúlyban vagyok, hogy flow-ban vagyok. Valószínűleg akkor ott is voltam. Aztán elmúlt és jött a pillanat, amikor zuhanórepülésbe kezdtem.

Át- és megéltem minden pillanatot. Jót is, rosszat is. Amikor elöntött a sok sz.r és fulladozni kezdtem, kapaszkodtam, próbáltam túlélni, ahogy csak tőlem tellett.. és pont, amikor belefulladtam volna, jött a felemelkedés. Minden nehéz időszak maga volt a halál, melyet mindig követett az újra/újjá születés

Főnix. Mint, a főnix.

Most, 45 évesen ismét azt érzem, túl vagyok egy mélyponton.

Most, 45 évesen, először érzem azt, hogy sikerült feldolgozni a múltat. A gyerekkoromat, a családomat, a házasságomat, a verbális és fizikai bántalmazásokat.. minden rosszat, ami ért.

Most, 45 évesen, először érzem azt, hogy NŐ vagyok, a szó teljes értelmében, pozitív, erőt adó kisugárzásával. Hogy a kislány, akit csúnyasága miatt csúfoltak, majd a nagylány, akit a kishitűsége és önbizalomhiánya miatt kihasználtak és eltiportak, öntudatára ébredt. Igazán öntudatára ébredt és képes azt mondani, "hé, velem értékes emberként kell bánnod!"

45. éves vagyok. Több van mögöttem, mint előttem. Mögöttem bánatos, boldogtalan, könnyekkel teli harcmező. Hogy előttem mi van, csak a jövő a megmondhatója. Csak remélni tudom, hogy harcaim javát már megvívtam. Csak remélni tudom, hogy megvívtam a helyért, ami normál esetben mindenkinek alanyi jogon jár az életben.

Miért van az, hogy vannak, akiknek csak megszületni nehéz és miért van az, hogy vannak, akiknek élni is?  Költői kérdés, melyre a választ sosem kapjuk meg.

Most, 45 évesen, először érzem azt, hogy feldolgoztam és lezártam a múltat. Hogy összeharcoltam magamnak annyi önbizalmat, önbecsülést, amely egy új életet nyit meg előttem. Tudok (végre) nemet mondani, igazán, szívből, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ellen tudok állni a manipulációnak, zsarolásnak, érzelmi terrornak, ami mindig a lehúzással próbált hatni rám (többnyire sikerrel). Hogy lelkiismeretfurdalás nélkül intek búcsút azoknak, akik el akarják hitetni velem, hogy lényem értéktelen.  

Most, 45 évesen, büszke vagyok arra, hogy érzékeny vagyok, pozitív érzelmekkel teli – mindannak dacára, amilyen életem volt. Hogy képes vagyok élni, megélni, szeretni, bízni, hinni… segíteni, együttérezni..  sírni, nevetni, önkritikát gyakorolni, újrakezdeni, ha kell, újra és újra, de leginkább tanulni, folyamatosan tanulni. Mint ahogy azt is megtanultam, a legnagyobb terhet az érző emberek cipelik, akik saját embertársaik rosszindulatát is bőséggel megkapják.

45 éves vagyok. Először érzem magam eleven, élő, jelen lévő embernek. Kemény múlt mögöttem. Hiszem, hogy sok boldog élet még előttem.

45 éves vagyok. Vettem egy vörös rúzst. Használom is.

Ragyogok, mert azt akarom, hogy a sötétség minden formája tűnjön el az életemből.  Ragyogok, mert elég volt az elnyomásból. Ragyogok, mert azt akarom, hogy mind lesüsse a szemét, aki sötétségbe taszított.

És ragyogok, mert az autópályát meg kell világítani, hogy mindenki lássa: én megyek jó irányba.